Alfred Brehm idézetei  Elterjedése A macska lassanként polgárjogot nyert az egész földkerekségen, s mindenütt, mint az emberi haladás, állandó letelepedés és a kezdõdõ mûveltség élõ bizonysága jelenik meg. A kutya minden válogatás nélkül terjedt el a földön, s minden emberhez csatlakozott, a macska ellenben a szó legjobb értelmében házi állat: a kutya a sátorból hódította meg a szilárdan épült lakóházat, a macska csak ebben honosodott meg és csatlakozott a haladott emberhez.

Mindamellett bizonyos fokig minden körülmény közt megtartja függetlenségét s csak annyiban veti magát alá az embernek, mennyire jónak tartja. Minél inkább foglalkoznak vele, annál hívebben ragaszkodik a családhoz, minél jobban magára hagyják, annál jobban ragaszkodik a házhoz, melyben felnõtt. A macska háziasságágnak és szelídségének foka mindig az embertõl függ. Ahol nem törõdnek vele, nem ritkán megesik, hogy nyár idején végképp megszökik a háztól, s az erdõkben kóborol, ahol néha teljesen el is vadulhat. Tél beálltával rendesen visszatér elõbbi lakásába, s oda viszi kicsinyeit is, melyeket nyári kirándulása alatt világra hozott.
Házi macskánk nagyon alkalmas arra, hogy róla egész családját megismerjük, mert õt bárki is megfigyelheti.

Mozgása

Nagyon csinos, tiszta, szép és kedves állat, minden mozdulata tetszetõs és kellemes, ügyessége pedig valóban bámulatra méltó. Bizonyos tartózkodással jár, s oly halkan lép bársonyos lábacskáival, melyeknek karmait teljesen behúzza, hogy hallani sem lehet. Minden mozdulatából kitetszik nagy elevensége, mellyel teljes szépség és kellem párosul.
Csak ha más állat üdözi, vagy hirtelen megijed, csak akkor fokozódik járása futássá, ami tulajdonképpen gyors egymásutánban következõ ugrások sorozata. Futása meglehetõsen gyors, és rendesen meg is menti õt üldözõjétõl, mert okosan föl tud használni minden búvóhelyet, vagy felmászik elõle a magasba. Karmaival kapaszkodva nagy könnyûséggel kúszik föl a fákra, vagy érdes és puha falakra. A szabad mezõn nem fut nagyon sebesen, legalább minden kutya utoléri. Nagy ügyessége különösen olyankor tünik ki, ha akár önként, akár kényszerítve ugrania kell. Akárhogyan esik is, mindig a lábaival éri a földet s aránylag gyöngéden esik puha talpvánkosaira. A macska sohasem esik a hátára, akármilyen közelrõl is akarja az ember a hátára ejteni. Mihelyt elbocsátjuk, villámgyorsan megfordul és szilárdan áll meg a négy lábán, - szinte érthetetlen, hogy tudja ezt megtenni, ha alcsonyról ejtjük le.
Mint a kutya, õ is a hátuljára ül, s két elsõ lábára támaszkodik: alvás közben összegömbörödik, s egyik oldalára fekszik. Szereti a puha, meleg fekvõhelyet, azonban ritkán tûri, hogy betakarják

Úszás...

A macska az úszáshoz is ért, de ezt az ügyességét csak akkor gyakorolja, ha abba a kellemetlen helyzetbe jut, hogy a vízbõl kell menekülnie. Önként csak a legritkább esetben megy bele a vízbe, sõt még az esõt is félénken kerüli.

Miskolczi Gápár is megjegyzi, hogy "a matska gyönyörködik ugyan a halakban is, de mégis sajnálja érettek a vizeket gázolni". Haacke azonban ismert egy macskát, mely beugrált a tóba aranyhalakra vadászni.

A hangja

Figyelemre méltó, hogy a macskának a hangja mennyire hajlékony. "Különféle módon nyávognak, másként, ha valamit kérnek, másként, ha szerelmeskednek, és ismét másként ha civakodnak vagy marakodnak."- mondja Gesner is egészen helyesen. A kutya korántsem tud a hangjával annyit kifejezni, mint a macska. Hangja az ismeretes "miau", a legkülönbözõbb módon szól: majd rövid, majd hosszú, majd elnyújtott, majd szakgatott nyávogás, mely amellett panaszos, esdõ, követelõ és fenyegetõ szinezetet ölthet, de a miau ráadásaként, még ki nem fejezhetõ egyéb dolgokkal is bõvül, melyek alkalom adtán oly szívhez szóló dallammá olvadnak össze, hogy az ember majd a haját tépi a nagy gyönyörûségtõl. Ebben a hangban morgó, rikácsoló, tompán bömbölõ hangok kavarognak, s benne van a macskák sajátságos fúvása és tüsszögése is.

A macska - mondja Darwin - érzelmeit fejezi ki a hangjával, s kedélyének vagy indulatának különbözõ izgalmait legalább hat vagy hét különbözõ hanggal adja tudtunkra. Megelégedését kifejezõ dorombolása, melyet éppúgy hallat a belégzés, mint a kilágzés alkalmával, egyike a legsajátosabb hangoknak.

"Nagyon kétlem - -írja Marshall - hogy a házi állatok között csakugyan a kutya beszéde a legfejlettebb -e, én csaknem hajlandó volnék a macskának ítélni oda a pálmát. Köpködését és dorombolását nem is tekintve (habár az eközben megszólaló hangok is nagyon kifejezõk), míly végtelenül sokoldalú a nyávogása, melynek minden esetben való értelmét még az is kiérezheti, aki különben nem nagy megfigyelõje az állatoknak.
Dühös morgása, kicsinységéhez képest, valósággal rettenetes. Ha a macskát hívjuk, õ is felel, mégpedig egész sajátáságos hangnemben. Ezt kutyáknál sohasem tapasztaltam, legfeljebb szelid madarakon, papagájokon épp úgy, mint az éneklõ madarakon. Hát még mily végtelen változatosság van a macska hangjában éjjel, a párosodás idejében!"

Érzékei

A macska érzékei közül a tapintás, látás és hallás a legfejlettebb. Leggyöngébb a szaglása, a mirõl meggyõzõdhetünk, ha kedvenc ételét úgy tesszük elébe, hogy csak az orrával veheti észre. Odamegy hozzá, s ha már a közvetlen közelében van, a fejét úgy forgatja ide-oda, hogy minden mozdulata elárulja, mily kevéssé tájékoztatja õt a szaglása. Ha az ember a markába szorítja az egeret, úgy, hogy a macska nem látja, egész közel kell az orrához tartania, hogy megérezze..

Sokkal fiomabb a tapintása. Ezt legjobban a bajuszsertéin látjuk, mert csak egyet kell megérintenünk egész könnyedén, s a macska azonnal összerezzen. Puha mancsaival is tapint, ha nem is valami kiválóan.

Látása kitûnõ. Éjjel is épp oly jól lát, mint nappal: a fény mennyisége szerint igazítja szemcsillagát, jelesen erõs fényben úgy összehúzza, sötétben pedig úgy kitágítja, hogy ezen érzékszerve mindenképpen kitûnõen szolgálja.

De valamennyi érzékszerve között legfejlettebb a hallása: ez fölötte éles. Lenz beszéli, hogy egy kis macska, melyet a szabadban az ölében tartott, hirtelen hátrafelé ugrott egy egérre, mely a sima kövezeten átszaladva, hol semmi zajt sem okozhatott, az egyik bokorból a másikba surrant. Lenz megmérte a távolságot, melybõl a macska meghallotta a háta mögött futó egeret, s az teljes 14 méter volt.

Lelkivilága...

A macska lelki mivoltát teljesen félreismerik. Azt hiszik, hogy hûtlen, hamis, ravasz állat, amelyben sohasem szabad bízni. Sokan kimondhatatlanul útálják. Rendesen a kutyával hasonlítják össze, amellyel pedig nem szabad összehasonlítani, s mivel nem találnak bennük egyforma tulajdonságokat, nem törõdnek többé a macskával, hanem már elõzetesen olyan állanak tekitik, amellyel semmire sem lehet menni. Még a természetbúvárok közt is sok olyan akad, ki kedvezõtlenül, s egyoldalulag ítéli meg.

Én - -mondja Brehm - ifjúságom óta mindíg szerettel figyeltem meg a macskát és sokat foglalkoztam vele, ezért csatalakozom Sheitlin következõ jellemzéséhez, mely mindenesetre eredetien, értelmes felfogással és igazságosan méltatja a macska lényét.

Jellemzése

" A macska fejlett képességû állat. Már testének alkata is kiválóságra mutat. A macska takaros kis oroszlán, a tigris kisebb kiadása. Minden arányos rajta, egy tagja sem nagy vagy kicsiny, : azért már a legcsekélyebb rendellenesség is föltûnik rajta. Mindene gömbölyû, leginkáb a fejformája, amit már a koponyáján is látni lehet: - egy állat fejének sincs szebb formája. Egész csontváza szép, nagy mozgékonyságra és hullámos, szép mozgásokra rátermett. Mozdulatai nem zegzugosak, szögletesek: fordulatai alig észrevehetõk. Úgy tetszik, mintha csontjai sem lennének, hanem csak könnyû tésztából volna alkotva. Érzékeinek fejlettsége is nagy s egészen testéhez illõ. Rendesen kevésre becsülik a macskát, mert gyûlölik tolvajságáért, félnek a karmaitól, ellenségét, a kutyát túlbecsülik, s nem szeretik az ellentétet, ha nem olvad fel bizonyos egységben."

"Vizsgáljuk most figyelemmel fõbb tulajdonságait. Mindenekelõtt szemünkbe ötlik ügyessége. Teste és lelke egyformán ügyes, mintha egy anyagból volna öntve. Mily ügyesen fordul meg a levegõben, bár csak néhány láb magasból is esik háttal lefelé, mily ügyesen áll meg a keskeny párkányokon és a faágakon, akárhogy rázzák is!

Félig testi, félig lelki sajátsága, hogy a tisztaságot szereti, folyton nyalja és tisztogatja magát. Valamennyi szõrszál, fejétõl a farka hegyéig a legtökéletesebb rendben fekszik rajta, s hogy a fején is lesimíthassa s megfésülhese szõrét, megnyalja a talpát és úgy simítja meg a fejét, - még a farka végét sem hanyagolja el. Az ürülékét elrejti, gödröt ás neki, és abba temeti.

Meg tudja becsülni a magasságot, és alkalmazkodni tud hozzá: e végbõl a természet erõs idegzettel áldotta meg, hogy a magasban el ne szédüljön.

Színérzéke is van, hallása pedig különbséget tesz a hangok között. Megismeri az embert a ruhájáról és a hangjáról, s ha hívják, odamegy.

Kitûnõ tájékozódó képessége van, aminek hasznát is veszi. Végig kóborolja a szomszédság minden házát, szobáját, pincéjét, padlását, a fáskamrákat és a szénapajtákat. Teljesen a helynek a rabja, s mégha többóra járásra is viszik el zsákba kötve, mégis újra megtalálja házát, lakását.

Bátorsága, harcok a kutyákkal...

"Rendkívüli bátorságánál fogva - ha kénytelen - még a legnagyobb kutyával és buldoggal is szembeszáll, bármilyen kedvezõtlen is köztük az arány nagyság és erõ dolgában. Mihelyt észreveszi a kutyát, rögtön az általánosan ismeretes, jellemzõ ívben, az u.n macskahátban púposodik ki a dereka. Szemében harag villámlik, vagy hirtelen föllobbanó bátorság, mellyel bizonyos utálat párosul. Már messzirõl köpköd rá, s talán szökni, menekülni akar: - a szobában fölugrik az ablakdeszkára, a kályhára, vagy ki akar szaladni az ajtón. De ha kölykei vannak, s a kutya közel jön vackához, akkor rettenetesen nekimegy, egyetlen ugrással a fején terem, és szánalmasan összekarmolja az arcát, szemét.

Ha megtámadja a kutya, akkor fölemeli a lábát, kiereszti a karmait, s nem tágít. Ha a háta még szabad, akkor nem aggódik, mert oldalát az ütéseivel védheti. Lábait kéz gyanánt tudja használni. Öt, sõt több kutya is rátörhet és rendszeresen ostromolhatja, anélkül, hogy tágítana. Egyetlen ugrással átvethetné magát rajtuk, de tudja, hogy akkor veszve van, mert a kutya utóléri.

Ha a kutya visszavonul, anélkül, hogy megtámadta volna, akkor gyakran nyugodtan ülve marad, azonban ha a kutyák tízszer ismétlik a támadást, mindannyiszor szembeszáll velük.

Némely példány él az alkalommal, és gyorsan fölmászik valami közeli magas helyre. Ott fönt aztán leül, összekuporodik, s félig lehunnyt szemmel néz le ellenségére, mintha csak azt gondolná, hogy ki a kincsét a szívében hordja, az egész nyugodtan nézheti az aljas világ üzelmeit. Tudja, hogy a kutya sem mászni, sem olyan magasra ugrani nem tud. De ha ember akarja megfogni, akkor feljebb mászik és megugrik: tõle már jobban fél.

A szabad, nyílt mezõn üldözött macska, ha érzi erejét, villámgyorsan visszafordul és nekiugrik a kutyának, amitõl ez rémült futásnak ered. Egyik-másik macska föltétlenül gyûlöli a kutyát, s mindjárt ráugrik, megragadja a fején, és karmaival mindíg a szemébe vág.

Van olyan macska, mely kizárólag a konyhában él, és sohasem megy a szobába. Az ilyen sohasem tûri meg a kutyát a konyhában, mert ott õ akar úr lenni!"

Harcok egymásközt...

"Bátorságuknál fogva gyakran összekapnak, összeverekednek egymással. Vele jár ez játékos természetükkel és pajzánságukkal. Az éjszaka az elemük. Nappal is megtörténik ugyan, hogy a háztetõkön barangolva összemarakodnak, iszonyúan megtépázzák egymást, sõt megesik, hogy folyton tülekedve, henteregve együtt gurulnak le a házetetõrõl az utcára, miközben még a levegõben is egyre viaskodnak, - de mégiscsak fõleg éjjel vivják csatáikat.

Kandúrcsaták

A kandúrok hevesen viakodnak a nõstény birtoklásáért. Némely kandúr az év bizonyos szakában csaknem minden reggel véres fejjel és megtépett bundával tér haza, akkor aztán egy idõre meghunnyászkodik és otthon marad, de ez nem tart soká, mert amint sebei begyógyulnak, megint csak a régi bûnös lesz belõle.

A kandúr, korláltanul élvezve szabadságát, hetekig a házon kívül él, a háznép gyakran már elveszettnek hiszi, amikor egyszercsak váratlanul elõkerül. A nõstény sokkal háziasabb, sokkal jobban ragaszkodik az otthonához.

Nem mindig a verekedõs macska a legerõsebb, és nem mindig a kandúr a legnagyobb verekedõ: vannak igen vad nõstények is. Ezek, különbséget nem téve, miden macskába belekötnek, a legerõsebb kandúrtól sem félnek, sõt inkább szóval és tettel ingerlik õket. Az egész utcasor rettegi õket, amennyire csak tetõtrõl-tetõre eljuthatnak, anélkül, hogy végig kellene menniük az utcán."

Szeretete...

"Hízelgõnek, álnoknak és bosszúállónak tartják, de e tekintetben nagyon túloznak. Ha valaki megnyeri a tetszését - mert nagyon tud szeretni, de épp úgy gyûlölni is - hozzádörgölõdzik a fejével és oldalával, mindenképpen becézgeti, reggelenként az ágyába ugrik, odafekszik melléje, hozzásimul."

Szerelmek...

"Szeretkezésük nagyon érdekes. A nõstények felkeresik és körülülik a kandúrt, amely ilyenkor nekibõszül, mély hangon morog a kör közepén, a nõstények pedig ott nyivákolnak körülötte minden elképzelhetõ hangon. A hangverseny egyre vadabbá lesz. Közben össze-vissza pofozzák egymást, és éppen a nõstények, amelyek pedig önként jöttek oda, semmikép nem akarják tûrni hogy a kandúr hozzájuk közeledjék. A kandúrnak valósággal ki kell küzdenie a diadalt. Holdvilágos éjszakákon nagyobb lármát csapnak akármilyen duhaj társaságnál."

Anyaság, kölykök

"A házimacska rendesen évenként kétszer párzik, elõsször február végén, vagy március elején, másodízben pedig június elején. A párzás után 55 nappal 5-6 fiat vet, amelyek vakon születnek, és csak a kilencedik napon nyílik ki a szemük. Az elsõ kölykedzés rendesen április végére vagy május elejére, a második augusztus elejére esik. Az anya ilyenkor valami rejtett helyre búvik, többnyire a szénapajtába, és ameddig csak lehet, rejtve tartja fiait, fõképp a kandúr elõl, mely fölfalja õket, ha rájuk akad."

Hogy miért falja föl, azt Miskolczi Gáspárunk a következõképpen igyekszik megfejteni:

"Aelianus azt írja, hogy a bak Matska felette igen buja állat, a minthogy a nõstény ellenben sokkal mértékletesebb, és kölykeit is inkább szereti. A bak Matska azért a rút bujaságtól kénszerítettvén, maga szállását el-elhagyván hazúl el-mégyen, és széllyel bujálkodik, kinek hozzája férkezését a nõstény örömest kerüli, tudván mód nélkül való buja voltát. Ezt vévén eszébe a bak Matska, az õ nõsténnyének minden apró kölykeit meg szokta ölni, mellytõl indíttatván a nõstény, újabb kölykökre való szert tehetésnek kívánsága miatt, engedni kényszeríttetik a bak Matskának"

"A kis macska nagyon kedves, takaros állat. Az anya nagyon szereti a fiait. Még meg sem születnek, már vackot készít nekik, s a mint valami veszedelmet sejt, rögtön más helyre viszi õket. E közben oly gyöngéden fogja meg ajkaival a bõrt a tarkójukon, és oly vigyázva megy velük, hogy a kis macskák alig veszik észre. A szoptatás ideje alatt csak azért távozik el tõlük, hogy élelmet hozzon magának és nekik.

Némely macska az elsõ kölykezésnél nem tud bánni a fiaival, s valósággal az embernek vagy öregebb macskáknak kell kioktatni õket, hogy mit csináljanak.

Egy macska mindig a farkánál fogva hurcolta a fogott egeret és ugyanígy cselekedett az elsõ fiaival is. Hanem persze ez nemigen ment, mert a kismacskák megkapaszkodtak karmaikkal a földön, úgy hogy az anyjuk nem tudta õket továbbvinni. Ekkor az ügyetlen mamának megmutatta az úrnõje, miként kell a fiaival bánnia. Nyomban megértette, és azontúl mindig úgy hordta a kicsinyeket, mint a többi anyamacska. Hogy idõvel minden macska egyre jobban beletanul, hogyan kell a fiaival bánnia, az ismeretes dolog.